Azok a nőstény csimpánzok is el tudják kerülni a beltenyészetet, akik a születési csoportjukban maradnak

Malavika Vyawahare, Afrika 2024. június 20. Mongabay

• A Kibale Nemzeti Parkban élő Ngogo csimpánzkolóniáról közzétett legfrissebb kutatások szerint a nőstények nem mindig hagyják el születési csoportjukat, amikor partnert keresnek - amint ez a legtöbb csimpánztársadalomban lenni szokott.

• A másik csoportba költözés egy stratégia a beltenyészet elkerülésére, de nagy meglepetésükre a kutatók azt találták, hogy annak ellenére, hogy a születési csoportjukban maradnak, az ivarérett nőstényeknek mégis sikerül elkerülniük a hím rokonokkal való intim kapcsolatot. Hogy ezt hogyan teszik, az továbbra is rejtély.

• A tanzániai Gombe Nemzeti Parkban élő csimpánzokat tanulmányozó főemlőskutatók is megfigyeltek néhány nőstényt, aki úgy döntött, hogy a saját csoportjával marad. Ebben az esetben az emberi tevékenység zavaró hatása és a szomszédos csimpánzkolóniák hiánya adhat magyarázatot a viselkedésre.

• A Ngogo-kolónia azonban nagy, és más csimpánzcsoportok is találhatók a szomszédságukban, így a csimpánzok úgy is dönthetnek, hogy elvándorolnak, de akár úgy is, hogy maradnak. Ez kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, hogy ha van lehetőség arra, hogy sikeresen szaporodjanak a születési csoportjukban, miért hagyják azt el egyáltalán a nőstény csimpánzok?

 A serdülőkor kihívásokkal jár a Homo sapiens számára, de a nőstény csimpánzoknak egy különösen nehéz dilemmával kell szembenézniük: hogyan lehet elkerülni a párosodást a hím rokonokkal? Nem könnyű, főleg hazai pályán. A csimpánzok (Pan troglodytes) lelkesen gyakorolják a nemi életet több partnerrel is; a fogamzóképes időszakban a nőstény csimpánzok a csoportjukba tartozó szinte összes alkalmas hímmel párosodnak. Ez viszont azt jelenti, hogy a lány utódjaik esetében nagy a kockázata annak, hogy azok a serdülőkorba lépvén testvérekkel, féltestvérekkel, sőt akár saját apjukkal kerülnek intim közelségbe. 

"Az emberek esetében lehet tudni, hogy ki az apád, tudod, kik az apai ági fivéreid, mert páros kötelékeink vannak [egy szexuális partnerhez ragaszkodunk], házasságban élünk, van saját nyelvünk és hasonlóak" – magyarázza Kevin Langergraber, az Arizonai Állami Egyetem főemlőskutatója és a Royal Society Open Science folyóiratban nemrég megjelent cikk társszerzője. "A csimpánzoknál ez egy kicsit bonyolultabb." 

Az egyik stratégia a beltenyészet megelőzésére egyértelmű: távozz. Hagyd ott a születési csoportod és keress partnereket máshol – ezt a jelenséget úgy is hívják: diszperzió (szétszóródás). A társas viszonyok közt élő emlősök között gyakori, hogy a fiatal hímek távoznak a csoportjukból, hogy máshol saját családot alapítsanak. De a csimpánzoknál, ahogy az sok emberi társadalomban is megfigyelhető, a nőstények vándorolnak el potenciális partnert keresve. Ez azonban nincs mindig így – erre a következtetésre jutott a tudományos team, melyet Lauren C. White, a német Max Planck Evolúciós Antropológiai Intézet posztdoktori jelöltje vezetett. A csapat, amelynek Langergraber is tagja volt, az ugandai Kibale Nemzeti Parkban élő Ngogo-kolónia csimpánzainak rokonsági kötelékeit kutatta.

Csimpánzcsalád a Gombe Nemzeti Parkban. Kép: Maud Mouginot

„Az évek során észrevettük, hogy valami furcsa dolog történik. Sok nőstény itt maradt a csoportban és szaporodott” – meséli Langergraber, a Ngogo Csimpánzprojekt társigazgatója, aki több mint két évtizede követi nyomon a kolóniát. Valójában a vizsgálat során megfigyelt nőstények fele (36-ból 18) Ngogóban született és a csoportjában maradt 13 éves kora után is, tehát abban az életszakaszban, amikor a szétszóródás általában bekövetkezik.

Ez a viselkedés elgondolkodtatta a tudósokat - vajon az, hogy a nőstények a születési csoportjukkal maradnak, a beltenyészet növekedéséhez vezet? Ez ugyanis csökkentheti mind az egyes utódok, mind a csoport egészének biológiai rátermettégét és túlélési esélyeit. Rájöttek, hogy nem ez a helyzet.

White és kollégái a fejlett DNS-elemzésnek köszönhetően részletesen feltárhatták a Ngogo-csoport rokonsági kapcsolatait. A kutatók általában a csimpánzok ürülékéből vett mintákra támaszkodnak a genetikai mintázat elemzésénél, mivel ezeknek a veszélyeztetett emberszabásúaknak az esetében az altatólövedék használata – vér- és szövetminták begyűjtése céljából – túlságosan invazív és kockázatos eljárás.

Míg a korábbi vizsgálatok során csak szórványos információkat tudtak kinyerni néhány mikroszatellit markerből (a gének egyéni azonosítói, amelyek segítenek az egyedi DNS-profil meghatározásában), az új tanulmány már több mint 200 000 ilyen markerre támaszkodott. Ezek rávilágítottak, mely egyedek álltak egymással rokoni kapcsolatban, és mekkora genetikai készleten osztoztak. Anne Pusey vezető főemlőskutató, aki nem vett részt az Ngogo-kutatásban, dicsérte a fejlettebb génvizsgálati technikák alkalmazását. „Ez fantasztikus – pontosabb mérésre ad lehetőséget a potenciális partnerek rokonsági fokáról” – nyilatkozta a Mongabay-nek írt e-mailben. 

A módszernek egy, a DNS-alapú rokonsági vizsgálatokra jellemző hátulütője is volt: általában 2 év körüli kölyköktől vesznek mintákat. Azokat a csimpánzokat, akik csecsemőkorukban vagy a terhesség során pusztultak el – utóbbinak nagyobb a valószínűsége a beltenyészetben fogant utódok esetében – nem számolják bele a vizsgálati mintába. 

A vizsgálatok eredményei alapján a team arra a következtetésre jutott, hogy a tényleges szülőpárok (akiknek közös utódaik lettek) közötti rokonsági fok alacsonyabb volt annál, mint amire a véletlenszerű párosodás esetén számítani lehetne. A nőstények nyilvánvalóan tettek valamit, hogy elkerüljék a rokonaikkal való szexuális kapcsolatot. Hogy ez pontosan mi, az még mindig rejtély.

Nem a Ngogo-csimpánzok az egyedüliek, akik szakítanak a hagyományokkal, ha  szétszóródásról van szó. A tanzániai Gombe Nemzeti Parkban, Jane Goodall életművének helyszínén néhány nőstény szintén a születési csoportjában maradt. Kép: John Miitani

A nőstény csimpánzok rugalmasak

Amit viszont a kutatók tényszerűen tudnak, az az, hogy nem a Ngogo-csimpánzok az egyedüliek, akik szakítanak a hagyományokkal, ha szétszóródásról van szó. A tanzániai Gombe Nemzeti Parkban, Jane Goodall életművének helyszínén néhány nőstény szintén a születési csoportjában maradt. Pusey, aki a Gombe Csimpánzprojektet irányítja, megjegyezte, hogy a Ngogo-kolóniában tapasztalt jelenség hasonló ahhoz, amit Gombében láttak, bár a két populáció között vannak különbségek. Gombe egy viszonylag kis közösség, amelyre erős befolyással bír az emberi tevékenység, valamint el van szigetelve más csimpánzcsoportoktól. Másrészt a Ngogo-kolónia a legnagyobb ismert csimpánzközösség Afrikában, és olyan csimpánzcsoportok veszik körül, amelyek szintén a Kibale Nemzeti Park sűrű esőerdőiben laknak. 

A tanulmányban olyan nőstényeket is vizsgáltak, akik a kolóniában születtek és olyanokat is, akik a környező csoportokból Ngogo-ba vándoroltak. White csapata megállapította, hogy a bevándorló nőstényeknél kisebb volt a beltenyészet kockázata, mint a kolóniában született és ottmaradt nőstények esetében. Az előbbiek potenciális partnerei között ugyanis kisebb valószínűséggel lesznek rokonok. A csoportban maradás növeli a beltenyészet kockázatát.

Ám amikor a kutatók megvizsgálták azokat a szülőpárokat, akik ténylegesen utódokat nemzettek, az eredmények azt mutatták, hogy a nőstény csimpánzok – beleértve a csoportban maradottakat is – nem rokon partnereket választottak. „Ez megerősíti azt a nézetet, hogy a nőstények rugalmas diszperziója és a beltenyészet elkerülésének további eszközei a csimpánzokra jellemző általános vonás” – mondta Pusey, aki a róla elnevezett laboratóriumot vezeti az amerikai Duke Egyetemen.

Ugyanaz a csoport, eltérő szomszédság

A ngogói eredményeket az tette különösen érdekessé, hogy a Ngogo-nőstények annak ellenére maradtak a kolóniájukban, hogy több lehetőségük is lenne elvándorolni a régió sok más csimpánzcsoportjának egyikébe. Az egyik hipotézis a születési csoportjukkal maradó Gombe-nőstényekkel kapcsolatban az, hogy korlátozott választási lehetőségük van. Az élőhelyük emberi tevékenység által nagymértékben megbolygatott és széttöredezett. A Ngogo-csimpánzok esetében nem ez a helyzet, ők viszonylag érintetlen területen élnek. A másik nagy rejtély az, hogy hogyan kerülik el a csimpánzok a beltenyészetet, hiszen nem vezetnek rokonsági listát (amilyet az emberek ismernek), és nem jutnak hozzá a 23andMe-hez hasonló házi genetikai tesztekhez. 

Az egyik magyarázat az, hogy a nőstények ugyanazon a kolónián belül egy másik alcsoportba költöznek, így végül olyan hímekkel tartózkodnak együtt, akik nem rokonaik. „A hímek általában olyan nőstényekkel nemzenek utódot, akikkel az idejük nagy részét töltik” – magyarázza Langergraber. Például egy nőstény, aki a csimpánzpopuláció nyugati régiójában született, 13 évesen egy környező régióba költözhet – meséli.

Titan, egy felnőtt hím a Kasekele-kolóniából a tanzániai Gombe Nemzeti Parkban. Kép: Ian Gilby

Ez azért lehetséges, mert a csimpánzok olyan társadalmakban élnek, ahol a csoportosulások változékonyak. A csoport tagjai nem mindig mozognak együtt. Egy időre kisebb egységekre válnak szét, majd újra egy csapattá állnak össze. Egy ilyen közös társas térben létezhetnek szomszédságok. 

Ngogo hatalmas populációja nagyobb esélyt ad a nőstények számára, hogy nem-rokon hímek közé vegyüljenek. Több ilyen hím él a szomszédságukban, és egy másik alcsoportba költözés segít a nőstényeknek megtalálni köztük a potenciális társakat. De ha a csimpánzok képesek elkerülni a beltenyészet kockázatát, miközben saját születési kolóniájukban maradnak, akkor felmerül egy másik kérdés: miért vándorolnak el egyáltalán? 

Langergraber úgy véli, a közzétett tanulmány alapján ezt nehéz megmondani. Összefügghet azzal a ténnyel, hogy nem mindenhol léteznek alternatív stratégiák, és nem biztos, hogy ezek is olyan hatékonyak, mint a diszperzió. "Úgy gondolom, hogy a Ngogo-kolóniában a nem elvándorló nőstények a Ngogo néhány rendkívüli jellemzője miatt tudták elkerülni a beltenyészetet" - állítja. Először is a körülbelül 200 tagot számláló Ngogo szokatlanul nagy, így egyszerűen csak több lehetséges társ közül lehet választani, akik nem családtagok. 

Van egy másik ok, amiért a kutatók óvakodnak attól, hogy elvessék a diszperziót mint a beltenyészet megelőzésének eszközét. Végtére is, bár a ngogói nőstény csimpánzok nem hagyják el az anyjuk csoportját, úgy tűnik, hogy a „közösségen belüli szétszóródás” formáját gyakorolják. 

Pusey azt is megjegyezte, hogy a beltenyészet elkerülésére szolgáló stratégiák „nem mindig működnek, különösen kis közösségekben”, és bizonyítékok vannak arra, hogy „ha hosszú ideig nincs diszperzió, a kölcsönös rokoni viszonyok egyre inkább behálózzák a csoportot, így a beltenyészet miatti hanyatlás is elkezdődik.”

Fordította: Mészáros Adrienne

Források:

White, L. C., Städele, V., Ramirez Amaya, S., Langergraber, K., & Vigilant, L. (2024). Female chimpanzees avoid inbreeding even in the presence of substantial bisexual philopatry. Royal Society Open Science, 11(1). doi: 10.1098/rsos.230967

Pusey, A. E., & Schroepfer-Walker, K. (2013). Female competition in chimpanzees. Philosophical Transactions of the Royal Society B: Biological Sciences, 368(1631), 20130077. doi: 10.1098/rstb.2013.0077

McCarthy, M. S., Lester, J. D., Langergraber, K. E., Stanford, C. B., & Vigilant, L. (2018). Genetic analysis suggests dispersal among chimpanzees in a fragmented forest landscape in Uganda. American Journal of Primatology, 80(9), e22902. doi: 10.1002/ajp.22902